(23.rész) Elmúlt a vész?

Leugrott onnan, és pont sikerült elkapnia, amikor lezuhant a reflektor. Fél méteren múlott az egész. Mi még mindig gurultunk a földön. Majd lassan megálltunk. A többiek ezt végig nézték ijedt, ledermedt arccal. Andy elkezdett rohanni a lépcső fele, és nekiugrott a lánynak. Elkapta. Kapálózott, de ekkor már a többiek is tartották. Ash sajnos elég szerencsétlenül esett. Mikor rám ugrott, én rá estem, miközben ő a földre zuhant. Nem tudott felállni, csak engem ölelt, én pedig őt, nagyon rémülten, hisz nem tudtam mi baja.

-          Minden rendben? –kérdezte, miközben folyt a könnye.

-          Velem igen. És veled?

-          Megmaradok. De nagyon fáj a lábam.

-          Próbálj meg felállni.

-          Nem megy. –jelentette ki, mikor már vissza esett.

Odanéztem a többiekhez, akik még mindig a lányt tartották. Ash is arra nézett így. A srácok el voltak foglalva, mert erősen kellett tartani a szabadulni akaró lányt. Megpróbáltunk odamenni. Nehezen felemeltem, és közelebb mentünk hozzájuk.

-          Srácok segítsetek.

-          Mi a baj? –kérdezte Andy odatérdelve a földre mellénk.

-          Nem tudom. Nem tud felállni.

-          Gyere Ash!

-          Nem tudok.

-          Próbáld meg, hogy lássam!

-          Hát jó.

Lassan megmozdította az egyik lábát, de már erre is felszisszent.

-          Nem megy.

-          Hagy nézzem a lábad..

Óvatosan levettem a csizmát róla, majd felhúztam a nadrágját is. Egy kis zúzódás volt rajta, de gondoltuk, hogy ez nem minden.

-          Egyenlőre kívülről nem tűnik súlyosnak, de szerintem az.

-          Eltört? –kérdezte Ash kicsit pityeregve.

-          Lehet.. –bólintott Andy átölelve Ash-t.

Most már én is vigasztaltam, de még mindig meg volt rémülve. Annak viszont örült, hogy nem történt bajom. Ekkor a lány megszólalt.

-          Te is megérdemelted volna! –nézett rám közben. –majd legközelebb.. –folytatta.

Én egy kicsit megijedtem, Ash pedig dühét már nem bírta magában tartani. Felállt a törött lábára, épphogy elemelkedett, de el tudott rugaszkodni. Ráugrott a lányra, és elkezdte rángatni, közben kiáltozott, hogy ne merjen hozzámérni. Megpróbáltuk leszedni róla, de nagyon erősen fogta. Végül az őrök szedték le, mire ő visszazuhant a földre, hisz nem tudott felállni. Ez már kétszer annyira fájt neki, mint az előtt, hisz megerőltette a lábát.

-          Jól vagy?

-          Nem.. – bújt hozzám..

-          Nyugodj meg! Most már nem lesz semmi baj.

-          És ha mégis? Ha megint megtalál?

-          De nem fog, mert egy időre fogva tartják.

-          És utána?

-          Utána sem lesz semmi. Csak te legyél jobban. Most ez a lényeg.

Ezzel magamhoz öleltem, majd odajöttek a többiek is, mikor már az őrök tarották a lányt. Mindenki ölelgette Ash-t, én pedig borzasztóan éreztem magam, hogy mindez miattam történt.

-          Most mi lesz?

-          A koncert semmiképp sem folytatódhat..

-          És téged is el kell látni.

-          És ha nem is olyan súlyos? Ülve elbírnám.

-          Dehogy bírnád! Semmi sem fontosabb most ennél! –kiáltottam rá.

-          Szerintem is induljunk a kórházba.

Ash felsóhajtott, már a buszban, mert sikerült nehezen bevinni.

-          Utálom a kórházakat….

-          Muszáj!

-          Tudom, de attól még utálom.

Ezzel beértünk. Már a folyosón voltunk, épp vizsgálták. Mi nem mehettünk bentebb, az ablak előtt kellett várakoznunk. Én voltam a legidegesebb.

-          Nyugi! –mondta Andy.

-          Nem tudok.-pityeregtem.

-          Rendbe fog jönni. Erős ő..

-          Tudom, de ez nagyrészt miattam van.

-          Dehogy is! Nem tehetsz róla, hogy egy megszállott követett minket, és mindent elkövetett a bosszúért.

-          De engem bosszult meg.

-          Figyelj, ne is folytassuk. Nincs értelme.

-          Így van. –szólt közbe Linda. – Ash téged választott, ezt pedig köteles elfogadni. Nem tette, innen az ő hibája nem a tiéd.

Kijött az orvos. Mindenki felállt, és odarohantunk.

-          Mi van vele?

-          Hogy van?

-          Rendbe jön?

Kérdezgettük folyamatosan.

-          Nyugalom.. rendbe fog jönni.

-          Hála az égnek.. –sóhajtottam.

-          És mi baja van?

-          Erősen megrepedt a lábszárcsontja, de összeforr majd idővel. Viszont kicsit helyre kell raknunk.

-          Szegény..

-          Bemehetünk hozzá?

-          Be, persze.. csak ne nagyon mozdítsák meg a lábát, mert érzékeny.. nem mozudlhat.

Bólintottuk, majd bementünk sorba. Én előre rohantam. Ráborultam Ash-re, ő pedig erősen magára húzott.

-          Minden rendben?

-          Jól vagyok.. –mosolygott.

-          Ennek örülünk. –Folytatta CC.

-          Meddig kell még bent maradnom?

-          Hát szerintem még egy darabig..

-          És mi bajom? Nekem nem mondták el.

-          Elrepedt a csontod.

-          Ne..

-          De sajnos igen, de örüljünk, hogy nem törés. Az rosszabb lenne.

-          És most akkor mi lesz?

-          Helyrerakják, és várhatunk hogy összeforrjon. De ez beletelik egy kis időbe.

-          Nem szeretek itt lenni. Nem szeretem ha idegenek kezei közt vagyok.

-          Igen, tudom.. De nincs mit tenni.

-          Ugye itt maradtok velem?

-          Persze.. –mondtuk egyszerre.

Az orvos közben visszajött.

-          Nos, hamarosan forrasztunk.

-          Ugye.. érzéstelenítőt kapok?

-          Természetesen.

Kimentünk. Az orvos rövid idő alatt helyre rakata Ash lábát, hisz szerencsére csak repedt. Gipszelni kellett. Mikor bementünk, már azt láttuk, hogy mindkét lába be van gipszelve, és fel van akasztva két tartó kötélre.

-          Szegénykém.. –bújtam oda hozzá.

-          Nem súlyos, csak kényelmetlen.

-          Kérdezném, hogy miért csináltad, de nem lenne értelme.

-          Hát nem..

Leültünk mellé. Kis idővel mindent megbeszéltünk, hogy ugorhatott volna jobban is, de persze ezt nem lehet előre tudni. Hálás vagyok, hogy megmentett ismét, de még mindig bűntudatom volt. Eljött az éjszaka. Megvacsoráztunk, és elaludtunk. Andy és Linda a fal melletti fotelben ültek egymáson. CC, Jake, és Jinxx külön székeken, én pedig egy fotelt toltam az ágy mellé, és rádőltem a párnára Ash mellé. Fogtam a kezét, míg elaludt. Mikor már csendben szuszogott, simogattam az arcát, és közben kávézgattam. Nem akartam aludni, nem ment volna. Lassan telt az éjszaka, de reggeledett. Andy kinyitotta szemét, mikor rásütött a nap a sötétítő rése között. Rám nézett.

-          Te már nem alszol?

-          Nem is aludtam..

-          Egész éjszaka?

-          Nem tudtam, és nem is akartam.

-          Ne csináld már..

Közben Ash is felébredt. Rám nézett, majd Andy-re.

-          Hát ti?

-          Nem aludt..

-          Miért?

-          Nélküled nem megy

-          Ne csináld már!

-          Én is ezt mondtam.

-          Ezt nem csinálhatod ennyi időn keresztül.

-          Majd idővel jobb lesz. Remélem.

-          Figyelj, próbálj meg bebújni mellém…

-          Nem menne..

-          De. lehet. Egy próbát megér.

-          Hát jó.

Megpróbáltam bemászni mellé, bár nagyon kicsi hely volt mellette. Nem mozdulhatott, így nem tudott nagyobb helyet adni. Sikerült nehezen bebújni mellé.

-          Na jobb?

-          Igen. –mondtam fáradtan, majd elaludtam hirtelen.

-          Na? –lépett közelebb Andy.

-          Már el is aludt. –mosolygott Ash.

-          Nem kellet sok.

-          Nem.. szegénykém.

-          Nagyon szeret téged.

-          Tudom. Én is.. –megsimította közben az arcom, és megfogta a kezem. Andy eközben körülnézett a fotelnál, ahol én ültem éjszaka. Ekkor persze már Linda is fent volt, épp három kávét hozott fel.

-          Na mi a helyzet?

-          Végre alszik.. –sóhajtott fel Ash. Linda addig szétosztotta a kávékat.

-          Sajnos erre láttam az orvost is. –mondta Linda.

-          Nem érdekel, most nem fog felkelni.. miattam nem.

-          De ha muszáj lesz?

-          Nem lesz.

Ekkor bejött az orvos. Megállt, és intett, hogy ébresszen fel. Ash idegesen felelte, hogy nem.

-          Muszáj lesz. Így nem tudlak megvizsgálni.

-          Nem is kell. Majd később.

-          Na valaki vegye ki onnan.

-          Nem!

-          Ash.. megfogom addig. –mondta Andy.

-          Jó, legyen. De ne ejtsd el!

-          Oké, igyekszem.

Ekkor viszont Andy-nek megcsörrent a telefonja. A menedzser volt az. Fel kellett vennie.

-          Jinxx. Légyszi. –Jinxx bólintott.

-          Óvatosan! -mondta Ash, ezzel kitakart, amit rögtön megéreztem mert fáztam.

Jinxx már tartott, miközben az orvos vizsgálta Ash-t. Andy épp visszaért, mikor végeztek. Jinxx visszatett Ash mellé óvatosan.

-          A menedzser volt. Azt mondta, hogy megkapjuk a bevételt, mert nem a mi hibánk, hogy nem ment végig a koncert. Technikai okok miatt nem sikerült.

-          Legalább ez jó hír. –mondta Ash, miközben takargatott. Amint be lettem takarva, hozzábújtam, és aludtam tovább. - Szóval meddig kell még bent maradnom? –kérdezte Ash az orvost.

-          Még két napig minimum. Aztán saját felelősségre elmehetsz.

-          Az már nem is olyan sok szerencsére.

-          Kibírjuk. –tette hozzá Andy.

-          És reméljük megoldódott az egész.

-          Most már nem fog zaklatni.

-          De végül is mi lett vele?

-          Rács mögé dugták. Öt évre..

-          Öt év nyugi.

-          De szabadulhat hamarabb is.

-          Remélem nem.

-          Akkor sem lesz már semmi.. nem akar visszamenni szerintem.

-          Bízzunk ebben.

Eltelt a nap. A srácok beszélgettek, én már csak vacsorára keltem fel. Bepótoltam az éjszakai alvást. Lassan ránéztem Ash-re, ő pedig rám mosolygott.

-          felébredtél?

-          Igen.. mennyit aludtam?

-          Már este hét óra..

-          Ne mondd már!

-          De, átaludtad a napot. –nevetett.

-          És történt ma valami érdekes?

-          Csak beszélgettünk. És megtudtuk, mikor mehetek haza..

-          Na mikor?

-          Két nap még bent kell maradnom de utána saját felelősségre mehetek.

-          Az jó. Már nem is olyan sok.

-          Nem.. ezt már simán kibírjuk.

Mosolyogtam de ez egy ál mosoly volt.

-          Mi baj? –kérdezte miközben végigsimította az arcomat.

-          Semmi, csak még mindig az jár a fejembe, hogy ha nem szólok, hogy lökdösött.

-          Na.. ezt fejezd be most már tényleg! Nem a te hibád.

-          Jó, tudom. Megpróbálom de nehéz, mert nagyon szeretlek és ez borzasztó érzés, hogy magamra tudom venni.

-          Én imádlak de ne vedd magadra. Próbáld meg.. jó?

-          Oké..

Hozzábújtam és vártuk a vacsorát. Nemsokára jött is. A srácok is visszajöttek. Kinéztek az udvarra.

-          Na mi újság?

-          Semmi. Felébredt.. –mosolygott Ash.

-          Na. Álomszuszék..

-          Jól van na..

-          Jön a vacsora. –szólt Linda, miközben a folyosót bámulta.

-          Akkor felkelek..

-          Nem kell.

-          De úgy is ki akarok nyújtózni..

-          Hát jó..

Felkeltem, és vártuk, hogy jöjjön a vacsora. Ami természetesen nem a miénk. Már hozták is.

-          Ennyit én nem eszek.  –mondta Ash.

-          Muszáj lesz.

-          De mire kimegyek dagadt disznó leszek.

-          Dehogy leszel!

-          Hidd el, meglátszik. Segítsetek be!

-          Majd amit hagysz.

-          Most tényleg?

-          Igen! Egyél csak.

Ash elkezdett falatozni. A felét meghagyta nekünk. Mi elvettük a tálcát, és közösen befaltuk.

-          Nem is olyan rossz a kórházi koszt. –mondta teli szájjal Andy.

-          Nem. Bár igaz, hogy reggel óta nem ettünk semmit. Bármi jó lehet.

-          Ebben is van valami.

Mikor végeztünk, leadtuk a tálcát.

-          Nem jössz vissza?

-          Éjszakára is?

-          Miért mit gondoltál? Hagyom hogy megint éjszakázz?

-          Jó, rendbe.. még elmegyek vécére.

-          Én már voltam. –mondta Ash nevetve.

-          Jaj.. neked könnyű. –nevettünk.

Visszaértem, és befeküdtem mellé.

-          te vagy a pelenkás bébim. –mondtam miközben átkaroltam.

-          A csúnya pelenkás bébi.

-          Most miért?

-          Nem merek tükörbe nézni.

-          Jaj. Ez most nem fontos!

-          Most őszintén! Hogy nézek ki?

-          Csak egy kicsit kócos vagy.. meg el van kenődve a sminked.

-          A két legrosszabb.. hozz egy tükröt!

-          Most?

-          Most.

-          Oké..

Hoztam egy kézitükröt, amibe Ash lassan belenézett. Majd felsikított, és eldobta ijedtében.

-          Ennyire azért nem rossz.

-          Dehogynem. Légyszi segíts rajtam.

-          Jó, megnézem mit tehetek..

-          Köszönöm.

Beültem mellé, és szép lassan leszedtem a sminkjét, amit még koncertkor viselt. Közbe bejött Andy is.

-          Mi van itt? Kozmetika szalon?

-          Rendbe hozom egy kicsit.

-          Jó, értem.. ismerem. Gondolom megnézte magát..

-          Andy, te tényleg ismersz. -nevetett Ash.

-     Ugye..

Folytattam ez idő alatt a smink leszedést, ami már nagyjából megvolt. Most már csak fésültem. Bár hullámos maradt, de nem görcsös. Ash ismét megnézte magát.

-          Kész?

-          Kész.. ennyit tehettem.

Belenézett a tükörbe, és elmosolyodott.

-          Köszönöm! Sokkal jobb.

-          Szívesen. Majd ha kikerülsz vasalsz is, és olyan vagy mint mindig.

-          Alig várom..

Telt az idő, lefeküdtünk aludni. Most már Andy, és Linda ült a fotelbe, amibe én előző este. Így a srácok már kényelmesebben elfértek. Gyorsan reggeledett. Szerencsére már végigaludtam az éjszakát, eltekintve attól, hogy egész nap aludtam. Ash ébresztgetett reggel.

-          Szia.

-          Szia.

-          Mi az?

-          Reggel van, és jó hírem is van..

-          Mi?

-          Már ma hazamehetünk. Meggyógyul a lábam.

-          Tényleg?

-          Igen.. úgy örültem neki.

-          Srácok?

-          Büfében. Már összepakoltak. Még megvárjuk a reggelit, és indulhatunk is. A gipszet már levették.

-          Tényleg. Észre sem vettem..

Eközben a többiek is beértek, a reggelivel együtt.

-          Szép jó reggelt. –mondta Andy.

-          Neked is..

-          Jól aludtál?

-          Ahhoz képest igen.. érdekes pedig egész nap aludtam.

-          Nem baj az.

Felkeltem, hogy Ash ehessen. Megreggelizett, majd beültettük a tolószékbe.

-          Ez nem jó ötlet..-mondta Andy, előre látva a következményeket.

-          Miért? –kérdezte Linda.

-          Ez egy gurulós jármű, és ő irányítja.

-          És?

-          Majd figyeld meg.

Ash már a folyosón volt, és száguldozott nínózva, és kiáltozva.

-          Utat! Jön a hadirokkant!

-          Na erről beszélek. –nevettünk.

-          Nem baj, legalább jól érzi magát.

-          Vigyázz itt jön. –félreugrottunk. Majd mikor jött vissza, elkaptuk.

-          Itt maradsz!

-          Jól van na.

Most már mi toltuk, én közbe fogtam a kezét. Kiértünk a buszhoz. Andy felemelte, és felvitte a buszba. Bent lerakta az ágyra.

-          Végre..  már hiányzott.

-          Nekünk is..

Jinxx visszajött, mivel visszavitte a tolószéket. Most már indulhattunk.

-          Nagyjából mikor állhatsz fel?

-          Holnap. Azt mondta az orvos, hogy holnap már megpróbálhatom de ma még ne.

-          Oké, holnap segítünk.

-          Rendbe.. hát szerintem még a tüdőgyulladás jobb volt.

-          Egyik se jó. Gyógyulj meg.

-          Igyekszek.

A többiek is elhelyezkedtek saját ágyukban, én pedig Ash mellett.

- Szóval akkor most hova megyünk? A turnénak vége.

- Szerintem haza.

- Oké.. nekem hiányzik már.

- Nekem is, de hosszú út lesz.

- Az biztos.. Budapest nem itt van.

Elindultunk a busszal. Estére már elhagytuk spanyolországot is. Lefeküdtünk korán aludni, hogy minél hamarabb holnap legyen. Ash már nagyon fel akart állni. El is telt az éjszaka.

-          Ash.. reggel van.. –szóltam neki csendbe.

-          Már?

-          Igen..

-          De jó.. akkor segíts!

-          Várj.. Még a többiek alszanak. Előbb fel kell ébredniük.

-          De már olyan türelmetlen vagyok.

-          Azt látom.

Ezzel Andy is felébredt. Így Linda is.

-          Na jó reggelt.

-          Jó reggelt. –válaszolt Jinxx, aki épp kelt fel. Közben felébresztette Jake-t, és CC-t is.

-          Na most, hogy mindenki fent van.

-          Jól van Ash, csak felöltözünk. –nyögte ki CC.

Ezek után körbeálltuk Ash-t, és lassan talpra állítottuk.

-          Az az. Csak szép lassan. Nem kell sietni.

-          Tudom, csak már a régi akarok lenni.

-          Elhiszem de nem megy gyorsabban sajnos.

-          Oké.. Na várj.. már lépni is tudok azt hiszem. –mondta egyenesen állva.

-          Elengedünk jó?

-          Oké..

Ash most már állt magától, bár még kicsit bizonytalanul. Majd hirtelen lépett egyet. Kicsit megrogyott, de lépett.

-          Az az! Menni fog.

-          Én is úgy érzem..

-          Estére már szaladsz.

Folytattuk a járkálást. Egyre jobban ment neki. Délre már szinte olyan volt, mint rég. Nem is álltunk már mellette, csak én. Persze ez szokványos.

-          Srácok, ebédelni kéne.

-          Van itthon valami?

-          Nincs. Meg kéne állni.

Andy előre szólt a sofőrnek, hogy álljon meg a legközelebbi bevásárló központnál.

-          Na? –vonta kérdőre Jake.

-          Megállunk egy boltnál.

-          Az érdekes lesz.. –nevetett Ash.

-          Egy újabb bevásárlás. BVB módra.

-          De itt nem lesz öltöző Ash.

-          Megoldjuk.

Ebben a pillanatban megállt a busz az út szélén. Mi pedig sorban leszálltunk.