(36. rész) Vissza a végbe. (befejezés)

-          Srácok! Azt hiszem ideje visszaindulni. –Szólt Magor.

-          Igazat szól! Egyre hidegebb az idő. –helyeselte Jinxx.

-          Nem is tűnt fel eddig, de most hogy mondod, fázom. –mondta Ash.

Ezzel elindultunk visszafele az úton. Egyre jobban fújt a szél, szinte hallatszott sikítása a sok fa közt. A lombok a földig nyúltak le, a fekete felhők pedig kilátszódtak közöttük. A Mátra felett már csapkodott a villám, és láthatóan zuhogott az eső. Ahol mi voltunk, ott még csak erős szél volt, és ijesztő fellegek. Emellett még csak egy kilómétert tettünk meg visszafelé a táborba, és 20-at sétáltunk oda.

-          Srácok ez így nem lesz jó!

-          Észrevettük CC!

-          Most mi legyen?

-          Ameddig tudunk, addig igyekezzünk vissza. De hívni kéne segítséget.

-          És mégis honnan? –Vágott közbe Magor.

-          Nem tudom, de ennek nem lesz jó vége. A hangomat alig hallom a viharban.

-          A rendőrség nem jó ötlet! A tábort perelhetik.

-          Nem is gondoltam rájuk.

-          Akkor?

-          Tulajdonképpen bárkit felhívhatok, csak nem jut eszembe senki. Helikopter nem jó ötlet. Esetleg a lakókocsinkat iderendeljem?

-          Sokkal tovább tart amíg ideér pestről, mire mi visszaérünk gyalog!

-          Igaz.. És fel sem tudna ide jönni.

-          Az meg a másik. Na jó akkor meg húzzunk bele.

-          Mindenki jól van?

A gyerekek bólogattak, és láthatóan megerőltették magukat a sétában a szembeszél közepette.

-          Gyorsabban gyorsabban!

-          Nem megy. Nem hagyhatjuk itt őket.

-          Honnan a francból jött ez a vihar?

-          Nem tudom.. Jó időt mondtak. Pont ezért jöttünk ma.

-          Jó is volt, de most ez nem tudom mi.

-          Nézzétek! Mindjárt leérünk a hegyről!

-          Akkor 10 kilométer mínusz.

-          A kocsi hol áll?

-          Itt a fagyizónál, de az csak 5 személyes, mi pedig 20-an vagyunk.

-          Akkor a terv a következő! Megtömjük a kocsit, a többiek pedig beülnek valahova. Hisz ez egy falu.

-          Remek. Akkor siessünk a kocsihoz.

Ez az autó egy zöld kisbusz volt, amit csodajárgánynak becéztünk. Elöl tágas volt, így sokan elfértek. A 3 személyes ülesen egy sorban 5-en ültek, az üres téren ahol semmmi nem volt ott leguggoltak még öten.

-          Nincs több hely?

-          Még talán betuszkolhatunk valaki előre mondjuk két ember. De nem akarom hogy megállítsanak.

-          ebben az időben nincs az a rendőr aki kint marad. És amúgy is fedezzük. Egy nap költünk annyit.

-          Így oké. Beszállás!

-          Akkor van egy csomagtartó is ugye?

-          Igen, van. Elég tágas. Oda üljön be még 5 ember. Anny elfér nem?

-          Szerintem el. Eddig mennyi marad ki?

-          17 azt hiszem. Akkor már csak ti maradtatok és a három lány.

-          Akkor mi itt várunk.

-          Jó! Sietünk.

A furgon elindult haza a viharban. Mi jól eláztunk, amíg matekoztunk. Beültünk egy kávézóba, ahol egy forró fehércsokit megittam. Meg még Andy is. A többiek kávéztak.

-          Hát srácok.. Remélem mindenki hazaér épségben. Ebben a viharban még a kocsi is felborulhat.

-          Azt nem hinném azért.

-          De ennyi emberrel megpakolva?

-          Inkább deffektet ne kapjanak.

-          Na az meg a másik. Nem kéne.

-          Akkor mi itt ragadunk.

-          Legalább is ennek a végéig.

-          De nyugodtabb is vagyok. Az a sok gyerek..

-          Igen, engem is nyomasztott. Még most is.

Telt az idő. Linda el is aludt Andyn fekve, mi Ash-el az ablakon bámultunk kifelé, és néztük a szakadó esőt. Ash kért nekem egy plédet. Valahogy jó érzés volt, ahogy ölelt betakarva egy forrócsokival. CC-ék pedig a pultnál ültek a többiekkel. Iszogattak, hogy jobb kedvük legyen. De ez mind lehangoló volt, így nem sikerült.

-          Nézzétek! –kiáltott Jinxx.

-          Mit hol?

-          Az ablakot.

A furgon visszaért üresen, mi pedig kiszaladtunk. Magor várt minket.

-          Helló srácok!

-          Magor! Mindewn oké?

-          Persze. Sikerült. A gyerekek már teáznak.

-          Akkor jó. Menjünk mi is gyorsan.

Több se kellett be is szálltunk. Ezúttal mi kerültünk hátra Ash-el, a két lány, és Kata. A többiek elöl ültek. Nem akartunk nyomorogni.

-          Végre elindultunk. - Sóhajtott fel Ash.

-          Igen.. Annyira untam már magam..

-          Láttam. De szerintem mindenki.

-          Mindegy, jó lesz megint otthon.

Ebben a pillanatban valami nagyon világított. Fehér fény jött be az ablakon. Azon a két ablakon, amiken épp hogy kiláttunk. A villámok csapkodtak, én rosszul lettem. Minden elfehéredett, a fejem pedig zúgott. Egy lámpa volt a következő emlékem. Lassan kinyitottam a szememet. Gondolkodni kezdtem.. Még mindig minden fehér, de most már látok. Egy szobában vagyok. Kata, és Linda áll felettem. Mi lehet a többiekkel? Ash?

-          Kriszti! Emberek! Felébredt!

-          Sziasztok.. Mi történt? Srácok?

-          Srácok?

-          Ne majomkodjatok már nem értek semmit. Előbb még a furgonban voltunk, aztán minden elfehéredett. Belénk csapott a villám?

-          Milyen villám hol? Kriszti, félre beszélsz! Még pihenned kell. Egy hete vagy bent, és még nem tértél magadhoz ez idő alatt.

-          Egy hete? Akkor a többiek hova tűntek?

-          Nincsenek többiek! Pihenj le nyugodj meg.

-          De.. de! –itt a pulzusom elkezdett emelkedni. Kiabálni kezdtem. -Ash! Ash, hol vagy! Hozzátok ide! Nem igaz. Mi történt veletek?

-          Velünk semmi. De az orvos azt mondta, hogy semmit nem mondhatunk, amíg ő nincs itt.

-          Hol az orvos? Beszélni akarok vele.

-          Szóltunk neki. Úton van ide. Addig pihenj.

Ezzel felkapcsoltak a lélegeztető gépre. A légzésem szapora volt, alig kaptam levegőt. Szédülte, az idegességtől, és ki tudja mitől.. Semmit sem tudtam.

-          Itt vagyok! Mi történt? –nyitott be az orvos az ajtón.

-          Na végre! Felébredt.

-          Ez nagyon jó. Pedig reménytelennek tűnt.

-          Reménytelen? –kaptam le magamról a maszkot lihegve. –Mi történik?

-          Mindent elmondunk, de szép lassan.

-          Oké.

-          Mi az utolsó emléked?

-          Hogy ülünk a kocsiban a srácokkal.

-          Akkor jól sejtettem. Sajnos ez nehéz lesz. Az állapotod alatt elindult egy hosszú folyamat, amit csak te éreztél olyan hosszúnak.

-          Miféle folyamat?

-          Hallucináció.

-          És ez mit jelent? Semmit sem hallucináltam. Nem emlékszem ilyenre.

-          Mert élőnek hitted. Nem emlékezhetsz.

-          Mire?

-          Kriszti.. Amit eddig hittél, az nincs. Az utcán találtak rád a barátaid, elmondásuk szerint egyedül feküdtél a sötétben. Pontosan egy hete.

-          Várjunk csak.. –elgondolkodtam, és szívroham környékezett meg hirtelen. –Ash! Ash-t akarom.

-          Kriszti. Nincs. Ő nem létezik. Egy hét telt el, amit te éveknek hittél.

-          De a banda. –a fejemet fogtam.

-          Ők egy amerikai rockbanda, akiket behallucináltál magadnak.

-          Nem. Nem!

-          De igen.. Nyugodj meg. De a tábor..

-          Milyen tábor? –kérdezte Kata.

-          A furgonban ültünk.

-          Magor?

-          Igen! Ugye emlékszel. Ez valós!

-          Nem Kriszti. Az egy nagol tábor volt úgy két hónapja.

-          Nem. Ez nem lehet.

Itt valami elpattant. Egy ütődést éreztem. Nincs Ash, nincsenek barátok. Nincs élet. Senki nem létezik, akit szerettem. A világom összeomlott.

***Eközben amerikában***

Ash sóhajtott egy nagyot, és belekortyolt a Jack Dannielsbe.

-          Srácok! Nem hiányzik valami az életetekből?

-          Nem hinném.. –szólaltak meg mind.

-          Áh hülyülök. Menjünk bulizni..

Mindenki felpattant, és elmentek egy bárba. Az ajtó becsapódott, az pedig huzatot csinált a lakásban. Egy újságot kapott fel a szél.

„Magyarországon elmegyógyintézbe zártak egy 17 éves lányt, aki egy világot képzelt el magának. Szabadulása meghatározatlan. Állapota instabil”

THE END